Lenni vagy nem lenni? - drámaóra

Nos, akkor meg is kezdem. Figyelem!
Mindenkitől maximum 500 szavas reagokat kérek, a gyorsabb játék és az átláthatóbb folyamat kedvéért! Rebecca Owens, vagyis az én hozzászólásom lesz a drámaóra gerince, hozzám fogtok alkalmazkodni. A sorrendet a kalandra való jelentkezés teszi ki, tehát utánam Lola jön és így tovább, sorban. Később becsatlakozhatnak mások is a játék folyamán, de ők is csak a jelentkezés sorrendjében jöjjenek!
Ami fontos: a kavarodás elkerülése végett mindenki írja a hozzászólása mögé annak a nevét, aki utána jön!

Nos, akkor csapjunk bele!


* Bolond vagyok. Kötözni való bolond! Hogy gondolhattam ezt? Én, New Yorkban, pláne Manhattanben?
Ezek a gondolatok foglalkoztattak végig, miközben a Constance Billard és a St. Jude's közös színházterméhez tartozó tanári szobámban toporogtam. Nem éppen előrehaladott korom ellenére már tanítottam néhány helyen, de azok egyszerű és családias, kissé mitikus légkörű diákpincék voltak Washington DC-ben! Nem pedig hatalmas színháztermek New York elit iskoláiban. Azért a különbség óriási, bárhonnan nézzük is, én pedig úgy éreztem, nem állok készen ekkora lépésre. Pedig fontos lenne, hogy legalább lelkiekben felkészült legyek... vagy felkészültebb annál, amilyen jelenleg vagyok!
Mikor elvállaltam az állást nem ilyennek képzeltem. Jártam már New Yorkban, régen... mintha egy élettel ezelőtt lett volna. De az nem volt pozitív élmény, igen rosszul süt el. Akkor megfogadtam, hogy soha többet még csak a közelébe sem jövök ennek az átkozott városnak! Erre mit hoz a Sors? Tanári állást vállalok Manhattanben, mintha csak elment volna az eszem!
Természetesen az, hogy édesanyám és a húgom, Mallory is ide költöztek nem sokat javított a helyzetemen. Mintha könnyebb lenne úgy, ha ex-versenytáncos anyám még felnőtt nőként is néha bele kontárkodik a dolgomba! Amikor pedig a testvéremre nézek, aki máig nem bocsájtott meg azért, hogy egykor magára hagytam... nos, az maga a pokol számomra!
Sosem fogom tudni kiengesztelni amiért eldobtam őt magamtól egy gyermeteg, kislányos álomért hat éve! Mindig is Mal volt kettőnk közül a racionálisabb, aki nem feltétlenül ment arra, amerre a szíve vitte. Nem pedig én, aki a nővére vagyok, s akinek már ki kellett volna nőnie a csodák utáni epedezésből.

Gondolataimból a saját arcom látványa riasztott fel. Az asztalom tetején ültem, amiért a főnöknőm és egyben a Constance igazgatónője, Mrs. Brown nyilván megszólt volna. Így is sokan ágáltak ellenem a tanári karban, mind a korom, mind a külsőm, mind a nézeteim miatt! Így hálával tartozom, amiért befogadtak, de azért én is hallok ezt-azt. Azt gondolják, mind a Constance, mind a St. Jude's tanárainak zöme, hogy tapasztalatlan vagyok és hagyom majd elkanászodni a srácokat, akik betévednek az órámra. Hogy egy nap majd óra után belőve találnak majd meg egy pad alatt, az egyik diákommal...
Ez nevetséges!
Az emlék bátorrá, vakmerővé tett. Mérget, dühöt és bizonyításvágyat fecskendezett az ereimbe, ezzel öntudatra ébresztve zsibbadt érzékeimet. *
~ Megmutatom nekik, hogy ki a gyenge és az esetlen! Én színházban játszottam, szerepekért csatáztam a konkurens lányokkal, akik szebbek és gátlástalanabbak voltak nálam! Csak nem fog legyűrni néhány kamasz! ~
* Azzal kiléptem a színházterembe.

A látvány kellemes és meglepő is volt egyben. A puha székekben már több diák helyet foglalt. Lényegesen több annál, ahányat vártam. De mivel szorított az idő nem várhattam tovább, belefogtam hát a szokásos köszöntő beszédembe. Még ha kicsit kapart is a torkom idegességemben... *
- Sziasztok, a nevem Rebecca Owens, de azt hiszem, az itteni formaságok miatt helytállóbb lesz, ha ti Ms. Owens-nek szólítotok! Washington DC-ből költöztem ide, nem kevés színpadi tapasztalattal és kellő mennyiségű drámai előélettel, így nem kell aggódnotok. Jó kezekbe lesztek! * mosolyogtam az egybegyűltekre, majd egy ruganyosabb mozdulattal felültem a színpad szélére és keresztbe vetettem a lábaimat. Tudtam, felkészültem rá, hogy ez itt nem szokás és hogy a diákok esetleg rosszul fogadják, de én fel akartam oldani őket, nem pedig az uniformisaikat bámulni. *
- Ezeken az órákon különféle ön- és társismereti feladatokkal fogtok találkozni és bele kóstolhattok majd a színészet varázsába is. Elöljáróban megjegyezném, hogy a dráma és a színészet fogalmak nem feltétlenül egyeznek. De erről majd később. Most azt szeretném, hogy mind mutatkozzatok be, kicsit átfogóbban, mint én az előbb, hogy megismerhesselek titeket, és a társaitok is.
* Egy újabb mosoly kíséretében megigazítottam a hajam, majd feléjük intettem. *
- Csak bátran, ne féljetek. * biztattam a fiatalságot együttérző pillantással. *


Utánam következik: Lola Caroline Huntzberger
Ezt viselem: Katt
A következő reagom mához két hétre érkezik addig kéretik mindenkinek bekapcsolódni, aki jelentkezett!

Csörgésre ébredek. Bosszúsan lenyomom az órát, legalábbis így tervezem, de nem jön össze, mert az óra a padlón végzi, és még mindig ugyanúgy nyomatja magából azt a förtelmes dallamot, amit valamelyik vicces kedvű bátyám az én bosszantásomra állított be. Valószínűsíthető, hogy Gabriel volt az ő szokta ezeket a csínyeket rajtam kipróbálni. Kómásan felkelek, és ijedten veszem észre, hogy el fogok késni! Egy órával későbbre időzítette be valaki az órát és én ezt a valakit, most megölöm. Bosszankodva felpattanok, gyorsan magamra kapom a hálóköntösömet és kiviharzok a szobából.

- Gabriel! – Kiáltok mérgesen, és habozás nélkül rontok be a szobájába… ahol éppen meztelenül szerelmeskedik a barátnőjével. Az arcom bíborvörös lesz, és ahogy kinyitottam be és csapom az ajtót.
- Legalább zárkóznál be te eszelős, egyáltalán nincs kedvem azt figyelni, hogyan akarsz utódot nemzeni az emberiségnek! – A hangom vesztett a haragjából, inkább a mérhetetlen zavart lehet kiérezni belőle.

Csönd honol a házban. Tényleg azt gondolom, hogy iszonyatos késésben vagyok, így félrerakva a gyilkos tervemet, rekordidő alatt lezuhanyozom, felkapkodom magamra az iskolai egyenruhát és lerohanok az étkezőbe. Sehol senki és a reggeli is eltűnt, ezért le kell mondanom róla. Még hallom Gabriel vidám nevetését, mielőtt becsuknám magam után a bejárati ajtót.

Gyorsan leintek egy taxit, mert nincs más választásom, tudom, hogy nagyon sokba kerül, de ha beakarok érni, akkor, muszáj ezt használnom. Amint odaérek, kifizetem a taxit, tényleg méreg drága, de… már megint kifogásokat keresek. Csak most veszem észre, hogy a nyakkendőt elfelejtettem felvenni. Remek, biztos fog a tanárnő örülni neki, ki fog ugrani a bőréből… főleg a késésem után. Gyors léptekkel indulok el a folyosókon a dráma terem felé, csak néhány ember szállingózik a folyósokon, ez ugyancsak megerősíti bennem azt, hogy elkéstem. Lefékezek az osztály előtt, több értetlen tekintet kereszttüzében és megigazítom a kócos hajamat. Bekopogok, majd belépek.

- Elnézését ké… – A terem totál üres. Miért? Elnéztem volna a termet? Nem, ez biztos a dráma terem. Ránézek a karórámra, és most fogok kapni egy dührohamot. Gabriel, gyakorlatilag már hallott ember. Nem tudom mit bütykölt az órámon, de még egy órám van addig, amíg kezdődne a dráma. Lola, nyugi… mély levegő, beszív, kifúj. Nem azért nem nyüzsgött még senki a házban, amiért elmentek, hanem azért, mert ők még nagyban durmolnak. Így már nem megyek haza, inkább elmegyek az egyik kis kávézóba kávézni.

A legolcsóbb kávét kérem, és azt iszogatom, meg eszek egy kis péksüteményt, hogy ne égjek még jobban azzal, hogy korogni kezd a gyomrom az órán. Mikor ezzel végeztem, visszamegyek a terembe, ami még mindig teljesen üres, ezért leülök középen. Arany szabály, hogy a stréberek mindig az első sorban ülnek, a rossz tanulók, pedig hátul. Én nem vagyok stréber, bár kitűnőek a jegyeim, így inkább maradok a köztes megoldásnál. Hamarosan szállingózni kezdenek az emberek, és én mindenkinek köszönök, amikor pedig Jason fut be egy boldog mosollyal, üdvözlöm és pár szóval.

- Bátyus. Segítesz kinyírni Gabrielt? - *Kérdezem meg bűbájos arccal, hátha belemegy, pedig tudom, hogy ők ketten nagyon kijönnek egymással. De azért próbálkozni csak lehet, nem? Az új tanárnő is megérkezik lassan, miután mindannyian (jobb esetben) beértünk az órára. Nekem első ránézésre szimpatikusnak tűnik, így a barátságos mosoly ott marad az arcomon és figyelek arra, mit mond. Be kell mutatkozni? Neee… nem szeretek ennyi sok ember előtt bemutatkozni, mindenki ismer látásból, jó az oké, hogy a tanárnak több infó kell, de akkor sem... Mélyebbre csúszok a székemen, hogy ne annyira látsszak és valószínűleg előttem fognak szólni jelentkezni. Talán másodiknak, harmadiknak szólalok meg én is és állok fel, de még mindig látszik egy kevés pír az arcomon. Rájöttem, hogy jobb túlesni rajta.

- Jó napot, én Lola Caroline Huntzberger vagyok. Általában csak Lolnak szoktak becézni. Nem éppen a színjátszás az álmom, de általában véve érdekel, viszont nem igen szeretek szerepelni… Így általában mindig mellékszerepet kapok. – Kicsit még gondolkozom, hogy nem hagytam-e ki valamit. Inkább túl sokat mondtam. Gyorsan leülök, és megint csak igyekszem eltűnni, közben hallgatom a többiek bemutatkozását. Hát úgy biztos nem fognak bénázni, mint én. De legalább őszinte voltam.




Utánam jön: Sophia Stone

Már az első óra után megállapítottam magamban, hogy nekem rohadtul nincs kedvem ebben az ikolában eltölteni a maradék időt. Nem elég az, hogy lépten nyomon összesúgnak a hátam mögött, egy pár retardált csaj még be is szólogatott. Próbáltam nem észrevenni és elengedni a fülem mellett, de a végén betelt a pohár. Éppen a dráma órára igyekeztem, mikor egy lány, akiit életemben nem láttam még az iskola falain belül, de még kivül sem, nekem jött és ami a kezemben volt, az mind a földre hullot és ahelyett, hogy bocsánatot kért volna tőlem, megejtett egy mondatot, amitől felment az agyvizem. Otthagytam a könyveimet a földön és megindultam a lány után. Már éppen elértem, mikor mint egy bilincs, úgy fonta körül valaki keze a csuklóm. Dühösen fordultam hátra és szembetaláltam magam a húgommal. Kirántottam a kezemet az ő kezéből és visszamentem a könyveimhez. Lehajoltam és összeszedtem őket, közben a húgom is leguggolt és segített.
-Sophie ne engedd, hogy kikészítsenek. - Adta a kezembe a könyvet és biztatóan rámnézett. Elvettem tőle és még mindig dühösen felálltam és nekidőltem a szekrényeknek. Közben a szememmel a lányt kerestem, hogy amint lelép a húgom, elkaphassam és beolvashassak neki, de sehol sem láttam. - Sophia figyelj ide. Engem is bántottak miattad, de sosem adtam fel és mindig emgvédtelek. Azzal, hogy most utána mész és elgyepálod, semmit nem oladsz meg. Előbb utóbb elfelejtik és megint a régi Sophie-t látják majd benned, nem a lezüllött drogost. - Simogatta meg gyengésen a karomat.
-Igazad van Summer....mióta vagy te ilyen bölcs. - Sóhajtottam és megöleltem. Nem tudom mi lenne, ha Ő nem lenne. - Most mennem kell drámaórára, de később találkozunk. - Mosolyogtam rá és elindultam a terem felé. Csak remélni tudtam, hogy nem én leszek az, aki már az első óráról elkésik. Végigtipegtem a tűsarkúmban a folyosón, siettem amennyire csak tudtam és fellélegeztem, mikor megláttam a színházterem nyitott ajatját. Mosolyogva lépdeltem befelé, mikor észrevettem, hogy rajtam kivül szinte mindenki bent volt már. Halkan besurrantam és ledobtam magam a hátsó sorba, ezzel sem zavarva senkit. Az emberek sorra mutatkoztak be, nem akartam az utolsó lenni, így felálltam és köhintettem egyet, mire minden szem rámszegeződött. Itt az ideje annak, hogy mindent elmondjak magamról vagy elég csak felszínes dolgokról beszélni? Mindegy, azért belekezdek.
-Üdv....öhm....Sophia Stone vagyok. - Azt hittem bátrabb vagok, ha emberek előtt kell beszélnem, de úgy látszik ez megváltozott. Makogni kezdtem és egyre hülyébben éreztem magam, de folytattam. - Régen sokat jártam színházba és apámnak köszönhhetően egyszer kétszer a színfalak mögé is benézhettem. Szeretem a kihívásokat és a színjátszás igen közel áll hozzám. Azt hiszem....ennyi. - Mosolyogtam és visszaültem a helyemre. Ennél nagyobb ökörségeket nem is mondhattam volna. Amíg a többiek sorra bemutatkoztak, előkaptam a mobilom és pötyögni kezdtem rajta. Írtam egy sms-t Summer-nek, majd kényelmesen hátradőltem a székben és figyeltem.


Utánam következik: Nate Archibald

Elég korán volt még, de én már a konyhában ültem és kávét szürcsöltem. A kanál ütemesen kevergette a forró ital, cukor és tej keverékét a kis csészében. Lent ültem a konyhában, egyedül voltam, anyám már elment amit tudom én hova, apám meg dolgozni.. tehát ebből következik, hogy a dolgozókon kívül én vagyok itthon egyedül, és itt ülök lent a konyhában.
A hasam hangos korgással jelezte, hogy valami étel után vágyakozik, és nem akartam megtagadni tőle a finomságokat, így egy gőzölgő fánkot vettem el és azt kezdtem el magamba tömni. Csokoládés fánk, igazán kellemes ízű volt a vanília mázzal a tetején. Hamar eltűnt, én pedig nyúltam a következőért. Vaníliás tekercs.. nem a kedvencem de megteszi ez is..
Ezt a süteményt is seperc alatt tüntettem el, bár az utolsó falatot nagyon nehezen nyeltem le.
A kávé után nyúltam ami már rendesen langyosnak hívható volt, szinte már hidegnek, ezért egy pár korty után úgy döntöttem, hogy elég volt nekem belőle, és a pultra raktam.
Ránéztem a karórámra. Ideje indulnom, ha nem akarok elkésni a drámaóráról.
Igen dráma órára fogok menni, bár nem tudom mennyire vagyok jó színész, de ez majd gondolom ki fog derülni.
Lepattantam a székről és a nyakkendőmért nyúltam amit kissé lazábban vettem fel. Nem szeretem ha szorosan kell megkötni, valahogy az olyan hivatalosnak tűnik, de az iskolai egyenruha kötelező és most is az. Én meg nem akarom magamra felhívni a figyelmet..
Felsiettem az előszobába, ott felkaptam a legfontosabb dolgokat és a táskám majd el is indultam. Mivel reggel nem volt időm futni, ezért gyalog indultam el, de kissé késésben vagyok a gyalogoláshoz. Na mindegy majd sietek…
Gyorsan átvágtam a Centrál Parkon és még egy pár helyen majd már ott is voltam a színház teremnél, és nem késtem el! Sőt még az óra kezdése előtt volt is pár perc.
Benyitottam. Elég sokan voltak már a teremben, ismerősök és olyanok akiket csak látásból ismerek. Most elől üljek le hátul vagy középen? Inkább hátul felé foglaltam helyet. A táskámat a földre én pedig ledobtam magam az egyik székre. Ránéztem az órámra pont akkor amikor megszólalt egy személy, egy női személy. Fiatalnak tűnt, eléggé fiatalnak, szinte diáknak is lehetett volna nézni, de azért nálunk idősebbnek nézett ki, és az iskolai uniformist se viselte, mint mi.
Türelmesen hallgattam végig a tanárnőt és a többieket akik felálltak bemutatkozni. Ezt most nekem is kell?? Mert nem vagyok rá eléggé felkészülve azt hiszem, de nem is félek túlzottan ettől a feladattól. Kihangsúlyoznám hogy ettől, mert ha az éneklésre kerül a sor akkor azt hiszem, hogy nem nagy köszönet lesz a vége..
Mikor az előttem lévő lány befejezte a mondandóját, gyorsan felpattantam, hogy bemutatkozhassak. -Öhm.. Én Nathaniel Archibald vagyok, és hát régen sűrűn jártam a szüleimmel színházba, de mostanában nem voltam, de elég sok midnenre emlékszem, meg hát voltam a színfalak mögött is, és beszélgettem már színészekkel..-
Ültem le kissé zavarban.. Én nem vagyok ehhez hozzá szokva, hogy ilyen nagy közönség előtt szerepeljek. Visszaültem a székre és figyelmesen figyeltem a többiekre.

Utánam jön: Dan Humphrey

Lenni vagy Nem lenni ?!

Nem és nem és nem akarok felkelni! Most nagyon nyűgös vagyok, mint valami dedós, de épp a legjobb pozícióban fekszem, az ágy olyan kényelmes, a párna épp a megfelelőre kifeküdve, és szerintem be van borulva, így ha el lenne húzva a függöny és sötét lenne. De nem, sajnos nem, fel kell kelni, szól az óra, olyan idegesítő a hangja, és különben is miért bólintottam rá, hogy bemegyek erre az órára, nem is szeretem a színházat, bár ez így eléggé leegyszerűsített válasz. Maradjunk annyiban, hogy voltam már színházban, de ebből nagyon kevés volt az az alkalom, amikor önszántamból láttam egy-egy darabot. De nem árt, ha vannak ilyen plus szakkörös munkái az embernek, jól mutat a felvételin majd később, és művelődni nem olyan rossz dolog… ez is elég gázul hangzott, de úgy értettem, hogy szívesen olvasok drámákat, nem is egy kedvencem van közülük, de maga a színház intézménye taszít, ahogy maga a színészet is, vagy csak ilyen váll rántva, nekem mindegy, szerepeljünk, játsszuk meg magunkat, bújjunk idegen emberek bőrébe, hisz ebben a suliban úgy se lehet mást csinálni.
Szóval kikászálódom az ágyamból, elkészülök, ami egy gyors zuhanyból áll, majd egy lassabb evési folyamatból, amikor is összedob apánk egy omlettet, kiönti a narancslevet, ami a legolcsóbb, és talán a legcukrozottabb is, de mégis a legfinomabb. Majd finoman kiízlelve az ízek találkozását, a szalonna lágy sercenését a fogaim alatt, leöblítem a narancs színű löttyel, majd felkapom a táskámat, és indulok. A buszon még próbálom megkötni a nyakkendőmet, de a sofőr valahogy őrült sebességgel hajt, és csak úgy dülöngélek, néha egy lábra lépve, néha meg nekimenve egy-egy öregasszonynak.
Végül nagy nehezen megérkezek az iskolához, borzolt hajjal és elég csapzottan próbálom megtalálni a színház termet, aminek a meglétéről mind a mai napig nem is tudtam igazából, így mire beesek egy ajtón, ami reményeim szerint végre a keresett termet rejtik, ugyanis csak három másik ajtót törtem be a jól bevált „elnézést, hogy késtem” mondattal, már javában zajlik a bemutatkozás. Mindig is utáltam az ilyet, kiállni, mint valami anonim alkoholisták klubjában és mondani magunkról pár szót, hogy miért is vagyunk itt…
A bocsánat kérést el is hagyom már nyugodt szívvel, hisz ahány tanártól kértem az elmúlt öt percben, a színpadon ülő nő is érje be azzal.
- Dan Humphrey vagyok… - igen, a nevemet elmondtam, körbe nézek zavartan, felmérvén a terepet, hogy kik vannak itt, majd ledobom magamat egy székre, ezzel is időt nyerve, hogy kitaláljam mit is mondjak, ami úgyse űberelheti az elit szokásait, mint páholyban ülés, meg színpad mögé való bejárás. – És kis koromban játszottam ilyen gyerek darabokban. – és ezzel szeretnék megszűnni, vagy legalább elsüllyedni szégyenemben, vagy kirontani, hogy nem is ide akartam jönni, vagy vissza kéne kérdezni, hogy mi is volt a pontos kérdés?!

Utánam jön: Serena Van der Woodsen

Már néhány hete az a hír kelt életre, hogy iskolánk egy új tanárnővel fog bővülni. Nem is akármilyen tanárral, hanem egy drámatanárral. Izgalmasnak tűnik a dolog. Amikor meghallottam azt a hírt, hogy összejövetel lesz a suliban, hogy megismerjük az új tanárnőt és az órát. Egy kicsit érdekel ez az egész drámás, színészet dolog szóval azonnal feliratkozom a listára, amin nagy meglepetésemre több név is szerepel. Persze felét nem ismerem, de itt egy újabb alkalom, hogy barátokat vagy csatlósokat gyűjtsek magamnak. Gyosan végignézek a listán és fejemben elraktározom a neveket. Az egész társaságból ismerem Nate-et, Blairt, Jasont és Dan neve is ismerős. Ha meglátom az arcát biztosan rájövök, hogy honnan ismerem. Gyorsan ráfirkantom a nevem és vállamra csapva táskámat kiviharzok az épületből. Hazafele taxizva írok egy rövid SMSt B.-nek, hogy holnap én is ott leszek az órán, csakhogy tudja mire számítson. Miután hazaérek elbeszélgetek a nagyon unalmas anyámmal, majd azonnal a szobámba menekülök. Amint tudom felhívom telefonon Georgit, hogy szeretnék ma kikapcsoldni. Természetesen rá mindig számíthatok ezért, röpke fél óra múlva már nálam is volt. Együtt készültünk a nagy bulira, és ahogy anya álomra hajtotta a szemét azonnal kisurrantunk, mire észreveszi, hogy egyetlen lánya eltűnt már késő. Egész éjjel tomboltunk és ittunk, néha elszívtunk egy füves cigit is. Fogalmam sincs, hogy mikor és milyen állapotban értünk haza, csak arra emlékszem, hogy Lily a nappaliban áll és gyilkos pillantásokat lövell felénk. Szerintem csak azért nem kezdett ordibálni ránk, mert nem voltunk valami fényes hangulatban. Ha végig kellett volna hallgatnom a szokásos hegyibeszédét az ölébe hánytam volna. Bizonyára Ő is felismerte ezt a tényt így csak annyit mondott, hogy erről még beszélünk és durcásan a szobájába vonult. Rávigyorgok Georginára és hulla fáradtan bedőlök az ágyamba, az álom pedig szinte azonnal megtalál. Reggel az ébresztőm sípolására ébredek. Nagyon nehezen tudom kinyitni a szemem, de amikor sikerül azonnal tudatosul bennem a felismerés, hogy órám van. Felülök az ágyamban és körbenézek a szobában, de Georgina már sehol sincs. Bizonyára elmenekült a közelgő botrány elől. Remek. Kikászálódok az ágyikómból és a fürdőszobába cammogok. A fejem csak úgy sajogat. Belenézek a tükörbe és megriadok a látványba, a szemem alatt a kialvatlanság karikái virítanak, hajam összekócoltan szanaszét áll, a szagomról meg ne is beszéljünk. Állott pia és cigi szag árad mindenhonnan. Összehúzom a szemöldököm és beállok a zuhanyzó alá, ami viszonylag helyhrehoz, de még mindig egy darab kakinak érzem magam. Magamra csavarom a törölközőt és a szekrényemhez lépek. Mit vegyek fel? Kényelmes, vadító vagy visszafogott legyen? Hm... Inkább vadító, sosem lehet tudni hogy végződik a napom. A rózsaszín jó szín és jól is áll nekem, ezért a kedvenc rózsaszín miniszoknyába bújok bele. Mire felöltözöm és az órámra pillantok látom, hogy késésben vagyok. Magmra kaptam a kabátom és kirohantam az ajtón, szerencsémre a duzzogó anyámmal nem találkoztam. Bepattanok az első taxiba és azonnal kiadom a parancsot. Seperc alatt megérkezek, fizetek és kiugrom az autóból. Rózsaszín harisnyámat megmutogatom a folyósón és berontok a termbe. Szerencsémre nem késtem el. Leülök az egyik székre és várok. Nem sokkal késöbb megkezdődik a bemutatkozás. Mindenkit végig hallgatok, bátort és bátortalant egyaránt. Amikor rám kerül a sor felállok és rámosolygok a tanárnőre, aki még nem találkozott velem


- Serena van der Woodsen vagyok!- mondom és hatásszünetet tartok. Szoktam járni színházba, betekintek a kulisszák mögé és vacsorázom a színészekkel meg a rendezőkkel, de a színház ismeretem ennyivel kimerül. Körbenézek a jelenlévőkön és visszaülök a helyemre.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Utánam Jön: Blair Waldorf
Ruha:Katt

* Sóhajtva, egy méltóság teljes mosollyal léptem be a színházterem kétszárnyú ajtaján. Még ekkor sem értettem, mi vitt rá arra, hogy idejöjjek. Soha nem voltam különösebb rajongója a színészetnek, mint szakmának és egyébként sem érdekelt soha! Szerettem színházba járni, érdekeltek a művészetek, az önmegvalósítás, de ilyen mélyen sosem folytam bele a témába. Jártam már a Broadway-en is, beszélgettem híres színészekkel, viszont ezt mindenki tudta rólam! Blair Waldorf neve mindig is a tökéletes elegancia, a maximalizmus, a fényűzés bélyegeként szolgált, mióta csak beléptem a Constance Billard kapuján. Miért szabott volna egy színpad meg egy függöny nekem határt ebben?

Nem sok ismerős arcot láttam, azt meg kell hagyni. Mikor ma reggel a listára pillantottam felfedeztem rajta ugyan Serena nevét, de nem szándékoztam odamenni hozzá. Úgy éreztem, ezzel hivatalosan is szemet hunynék afölött, hogy Nate-tel vonzódnak egymáshoz. Ezt még magamnak is alig mertem bevallani, de Pletykacica ocsmány fröcsögése után aligha tudtam volna másra gondolni. Bár még a gondolattól is írtóztam, hogy Serena és Nate... szóval... nem igazából nem akartam ebbe belemélyedni sem! Úgy éreztem, ha nem adok teret ennek a " vonzalomnak " majd elég, mintha szalmaláng lenne. Én nem azért köteleztem el magam Nathaniel Archibald mellett, hogy mindenféle nyitott kapcsolatokban éljünk! Nem, az kizárt!

Mosolyogva integettem a bent tartózkodóknak, ám ez a mosoly nem volt őszinte. Hideg volt, távolságtartó és a végletekig felsőbbrendű, de semmiképp sem őszinte! Mégis hogyan vegyülhetnék én, Blair Waldorf össze olyanokkal, mint ezek a kis útszéli jött-mentek, akik úgy bitorolják az értékes, puha székeket, mintha csak mert New York két elit iskolájába járnak már a vérükben lenne a hatalom! Még mit nem. A hatalom annál van, aki oda születik, ahová ezek a kis piócák sosem fognak feljutni. Ez a hatalom nekem adatott meg, nálam van... ezt pedig jobb, ha elfogadja, mindenki!
Kedves, megnyerő mosollyal ültem le a második sor közepére, hogy minél inkább szem előtt lehessek, majd keresztbe vetettem a lábaimat és kecsesen lesimítottam az egyenszoknyám néhány gyűrődését. Mi tagadás, Dorota kitűnő munkát végzett a vasalással, mint mindig. Elégedetten a táskámba nyúltam, s ott rápillantottam a blackberrym kijelzőjére. A tanárnő nem késett, bár nem csodáltam volna, ha mégis.
Hallottam pletykákat Rebecca Owensről és személy szerint nem éreztem idevalónak. Fiatal kis csitri volt, akár a nővérem is lehetett volna. Részemről elhamarkodott, meggondolatlan döntésnek tartottam, hogy az igazgatónő beengedte ebbe a környezetbe, pedig az évei alapján nem lehetett túl sok tapasztalata.

Épp csak fölpillantottam a táskámból, a mobilom kijelzőjéről, mikor kitárult a tanári szobába vezető ajtó és belépett a tanárnő. Nos, nem vártam mást. Ms. Owens úgy nézett ki, mint valami hippi, igénytelen blúzban és olyan hajjal, amit én egy hosszú bottal sem piszkáltam volna meg. Aztán mikor felült a színpad szélére az arcomra fagyott az addig odavarázsolt maszk mosoly. Mit képzel ez a nő magáról?! Hol van szerinte?!
Ilyen mimikával hallgattam a bemutatkozásokat, amik egytől-egyig szánalmasan egysíkúak voltak. Mindenki ugyan arról beszélt, semmi fantázia, semmi kreativitás! Szánalmas.
Nate hangjára hátrapillantottam a vállam fölött és a fiúra mosolyogtam. Majd mikor Serena befejezte egy nőies mozdulattal leemeltem egyik lábam a másikról és felemelkedtem a székről. *
- Jó napot, Blair Waldorf vagyok. Itt születtem, New Yorkban és mióta csak az eszemet tudom, vonzott a színház világa, bár szerepet játszani - sajnálatos módon - sosem volt alkalmam. A Broadway-en jól tájékozódom, a színfalak mögött is, ez részint a gyakorlottság eredménye, mivel sokszor megfordulok ott. Érdekel a dráma, az önkifejezés ezen formája. Remélem, ez a foglalkozás gazdagítani fog nem kevés pozitív élménnyel. * ismét elmosolyodtam, majd visszaültem és szokásomhoz híven keresztbe tettem a lábaimat. nos, azt hiszem, mindent kihoztam magamból, amit csak lehetett... *



Ezt viselem: Katt
Utánam következik: Alexandra Katherine Price