The unexpected meeting - Jonathan & Lola

A szobámat betölti a zene, miközben én fekszem az ágyamon, és egy könyvet lapozgatok. Olvasni akartam, de nem igazán jött össze, pedig még a mentőövet is bevetettem, hogy ne halljam a lenti veszekedést. Bekapcsoltam a zenét, hogy ez elnyelje a hangokat, de sajnos ezzel nem segítek, hiszen pontosan tudom, hogy a szüleim még mindig kiabálnak egymással. Már gondolkoztam azon, hogy védelmet keresve bemenekülök valamelyik bátyám szobájába, de rá kellett jönnöm… ez már nem igen fog segíteni. Nem lóghatok folyton mindig csak a testvéreim nyakán, akik ugyan nagyon szívesen védenek meg bármitől, ettől nem tudnak: a felnövéstől. Csak most érzem igazán azt, hogy kezdek nem az álomvilágomban élni, amit magamnak megterveztem. Apám tegnap is hozzám jött pénzért könyörögni, és ahogy Marctól is hallottam, tőle is kért pénzt. Az adósságaink csak gyűlnek, és soha nem akarnak elapadni, és őszintén, rettegek a jövőtől.

Igyekszem elterelni a gondolataimat, minden olyasmiről, ami ehhez kapcsolódik. Bárcsak mindent meg tudnék oldani! Sóhajtva felkelek és pár pillanat múlva már újra csend, honol a szobámban, kivéve persze azt a halk, dühös szavakat, amik felhallatszanak ide is. Tépelődöm, hogy zavarjam-e Marcot a kislányos gondjaimmal, mikor, pedig ő éppen nagyon komolyan tanul, vagy toppanjak be Jasonhoz, akiről nem is tudom, hogy itthon van-e. Egyik sem tűnik túl jó ötletnek. David még mindig valahol külföldön van, így hozzá feleslegesen fordulnék, Gabriel pedig a szerelmével van elfoglalva. Lizbethez és Jennyhez sem fordulhatok, hiszen nekik fogalmuk sincs arról, hogy mi megy itthon már lassan egy hónapja. Fel kéne nőnöm, és jobban kellene igyekeznem azon, hogy megoldhassuk ezt a problémát. A fene egye meg nem igazság, hogy ennyire burokban nevelkedtem! Most az első gondnál máris annyira kétségbe vagyok esve, mint még soha életemben.

Pár perces tépelődés után valami szöget üt a fejembe. Talán, ha elmehetnék kicsit a szülői háztól a sok védelmező bátyótól, a veszekedések, gondok, és minden elöl talán jobban át tudnám látni a helyzetet. Gyorsan elrohanok zuhanyozni, mert hogy eddig még pizsamában lófráltam mindenhova. Utána felveszek egy farmer miniszoknyát, egy lila pántos fölsőt és egy ehhez illő fekete pulcsit, csak, mert látom, hogy eléggé fúj a szél odakint. Megkímélem magam a magas sarkútól és inkább egy lapos balerina cipőt, veszek fel. Utolsó simításként kifésülöm a hajamat, és kiengedve hagyom. Már csak a tervet kell kieszelnem, hogy milyen módon szökjek el itthonról. Végül döntök a jól bevált csatorna módszerhez, odalépek az ablakomhoz, kinyitom, körülnézek, hogy nincs-e a kertben senki, utána, pedig óvatosan elkezdek lemászni az ereszcsatornán. Szerencsésen és halk huppanással érek le a földre. Még egy utolsó szemle, hogy senki nem vett-e észre, majd gyors léptekkel a kerítéshez megyek, átmászok rajta és már szabad is vagyok!

Mennyi minden akadályt kell leküzdenem ahhoz, hogy kicsit gondolkozhassak egyedül… Ha ezt valamelyik bátyám látta volna, biztos elég mérges lenne… De ha valaki nem lát valamit, az nem is fáj neki, nem igaz? Felszabadultabbnak érzem magam így, hogy senki sem felügyel rám, hogy nem kell figyelnem a jó híremre, bár tény, hogy nem csinálhatok semmi olyat, amivel a nyilvánosság figyelmét a családomra irányítanám. De hát mindig is én voltam a jó kislány, szóval eleve a szökést sem feltételezné rólam senki. Viszont van úgy, hogy az egész helyzet már egyszerűen sok és ilyenkor szükségem van a magányra.

A Central Park kitűnő helynek tűnik ahhoz, hogy kicsit a szabadban legyek és gondolkozhassak. Mikor már elég mélyen bent vagyok a park belsejében lehuppanok az egyik padra, távolabb a szerelmes pároktól és még jó pár embertől. Nem hoztam magammal semmit, még a telefonomat sem, tehát senki nem tud megzavarni, abban a mérhetetlen nyugalomba, ami most eltölt. Végre egyedül… Hátradőlök és rájövök, hogy cseppet sincs kedvem most a kellemetlen dolgokra gondolni. Az arcomon megjelenik a szokásos vidám mosoly és halkan még dúdolgatni is kezdek, hihetetlen, hogy mit képes kihozni egy kis szabadság belőlem. Persze, amikor azt látom, hogy valaki éppen elhalad mellettem, abbahagyom, de amint hallótávolságon kívülre érnek folytatom a dúdolást. Később már azon veszem észre magam, hogy bár még mindig halkan, de már éneklek és már nem igen figyelek az el-el haladó emberekre, aki kicsit-nagyon furcsán nézhetnek rám.

Ma azt terveztem nekiülök és… igazából át akartam aludni az egész napot, de ez Christien mellett elég nehéz, ugyanis reggel nyolckor, ha haza esik, és nem először játssza meg azt, de nem hiszem, hogy nem direkt, hogy énekelve beront a lakásba, majd az én szobámba is, és elhúzza a függönyöket, amikor nagyon jól tudja, hogy utálok világosban aludni. Ugyanis ilyenkor van az, hogy felébredek, a szemem azonnal a fényre szinte kipattan, mivel majd kiégeti a retinámat a reggeli napsütés, és az istenért se tudok visszaaludni. De mindegy, akkor mint egy robot, kikászálódom az ágyból, vagyis előtte még félóráig próbálok egyik oldalamról a másikra fordulva, erőltetni az alvást, a fejemre húzom a párnát, de az sem segít. Christien bezzeg kivonul, mint valami kiskirály, majd beleesik az ágyába és már durmol is. Én csak felkelek, szinte mérgesen rugdosva le magamról a takarót, és bennem lenne, hogy iszonyú szemét legyek, de az az ő stílusa, és csak röhögne és aludna tovább. Ám végül lezuhanyozom, és arra jutok, jobb ha bemegyek a könyvtárba, ott csönd van, senki sem zavar meg, és a könyvekre dőlve, hátha a tudás átáramlik, kicsit meg is pihenhetek, de lehet stílusosabb leszek, és mivel elég jó időnek néz ki… amit azután, hogy a szemem feldolgozta a kinti fényeket, és törülközőbe csavarva, kitártam az ablakot, konstatáltam, így szerintem lemegyek levegőzni kicsit, majd meglátom mi lesz. Felöltözöm, egy farmer nadrág, meg edző cipő… közben hallom, hogy Christien kicsoszog a mosdóba, öblít, majd kinyitja a konyhaajtót, fél kómásan valamit rágcsál, és visszadől. Felkapok egy pólót, meg a táskámba pakolok pár könyvet és a laptopomat. Irány…valamerre, ahol kapok egy kis nyugalmat, mert ha jól hallom a nagyszerű testvéremnek nem volt elég az esti dobhártya szaggatás, maximum hangerőn bömbölteti a hi-fi-t.
Kilépek az ajtón, gondolkozom azon, hogy mivel menjek, de végül a gyaloglás mellett döntök és a Central Park felé veszem az irányt.
Bedugtam a fülemet a fülhallgatóval, hogy ne kelljen mások csacsogásaira felkapnom a fejemet, és elmerülhessek magamban, vagyis a saját kis világomban. Tényleg baromi jó az idő, süt a nap, kellemes meleg van, sokan vannak kinn, bár már kilenc óra is elmúlt. Páran futnak, jógáznak, vagy tai chi, vagy mi is ez az új őrület, így én a tóhoz megyek és figyelem, ahogy a kacsák úszkálnak, és ásítok egy nagyot. Mert tegnap azért elég sokáig voltam fenn, valami kis előadáson dolgozik, és mint mindig kettőn is egyszerre, de még nem vagyok kész, az első felénél járok, és elég kemény a téma. Megdörzsölöm fáradt szemeimet, majd valami ülő hely után nézek, és érzem, hogy nagyon messze nem fogok tudni elmenni, ólomsúlyú lábaimon. Persze szép lenne, ha egy padon eldőlnék, mint valami homeless, bár a fűben miért lenne különb… na, mindegy is. Elindulok egy pad felé, esküszöm kispéciztem egyet, és célirányosan indultam el felé, amikor megszólalt a telefonom, ami ahogy kotorásztam, szépen kiesett a kezemből, lehajoltam, de erre a semmiből nekem rontott egy fazon, hogy ilyen meg olyan szemét vagyok, és lefeküdtem a barátnőjével, majd elkezdett lökdösni, én meg fel se fogtam a dolgot, nemhogy magyarázkodni próbáltam volna. Ám ehelyett a nagy lökésektől, csak csetlettem botlottam, de senki nem szólt volna közbe, mindenki úgy sétált, mintha ez mindennapos lenne, így fényes nappal… elesek, felkelek, majd újra elesek, de a következőre szerintem az ürge sem számít, elvesztem az egyensúlyomat és kikötök a vízbe. Remek, már csak ez hiányzott! A táskám is velem esik, persze már… benne jó pár könyvtári könyv, a laptopról nem is beszélve. Megpróbálok csurom vizesen kikecmeregni a vízből, mindenki tesz rám nagy ívben, az őrült fazon azért szépen elszaladt, pedig én vagyok tiszta víz, arról nem is beszélve, hogy engem vert meg!
Egy padhoz vergődöm, és észre sem veszem, hogy ül már ott valaki, próbálom kiszedegetni a cuccaimat a táskából, és nem is tudom… mit is kéne tennem?! Hátratúrom a hajamat, a telefonom is feladja a harcot, én meg csak felröhögök.

Az idő még mindig csodás, a nap hét-ágra süt és ez most örömmel, tölt el. Végre szabad vagyok, nem felügyel senki, ez, pedig csak még jobb. Mi lehetne még ennél is csodásabb? Hangokat kezdek hallani nem messze tőlem, így gyorsan abbahagyom a halk éneklést és odafordulok, hogy megtudjam, mi is történik. Meglepődésemre egy férfi lökdös egy fiút, aki így ránézésre talán nálam egy, vagy két évvel lehet idősebb. Nem tudok belegondolni, hogy most mégis miért folyik ez a dulakodás. Szívesen segítenék, de lássuk be, pont én? Mikor még csak a bátyáimnak adtam néha egy-egy nyaklevest a túlzott szemtelenségük miatt? Esélytelen, hogy én bármit is tegyek a nálam legalább két fejjel magasabb, sokkal erősebb emberkénél. A többi sétáló, meg úgy tesz, mintha semmit sem venne észre. Mondjuk az is igaz, hogy ha egy lány mentené meg szegényt az mekkora szégyen lenne a számára, legalábbis ezt tapasztaltam, a bátyáim mellett.

Amikor a támadó a tó felé veszi az irányt legszívesebben, felkiáltanék, hogy: „vigyázz”! De mivel túl félénk vagyok az ilyesmihez, inkább hallgatok és maradok csendes megfigyelő. Igaz, már nem sokáig. A fiú hamarosan a vízbe kerül. Hát, nem lehet túl kellemes… Azt is végignézem, ahogy kikászálódik onnan, teljesen vizesen. Elkezd felém támolyogni én meg igyekszem nem nevetni, mert az nem lenne jó… főleg miután a padhoz jön, ahol én is ülök. Még furcsább módon nevetni kezd, talán az egész helyzet miatt, amitől már tényleg alig bírom visszafojtani a nevetésemet, hiába szeretném. Végül sikerül csak egy kedves és félénk mosollyal néznem rá, majd ráveszem magam arra, hogy megszólaljak.

- Hé… – Gratulálok Lola, nagyon eredeti.
- Jól vagy? – Kérdezem meg kicsit bizonytalanul, és mivel látom, hogy rengeteg cucca elázott, már az összes nevethetnékem elszáll a vicces kinézete miatt.
- Segíthetek valamiben? – Kérdezem halkabban. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ilyen spontán leszólítsak valakit, főleg nem fiúkat, de ez az eset más. Ugye, más? Csak azért imádkozom, hogy ne tűnjön fel egy bátyám sem, kiáltozva a nevemet, meg hogy hol vagyok… Mert képesek erre is. De reményeim szerint még azt sem tudják, hogy eltűntem.

Miért kellett nekem erre gondolnom?? Már látom is feltűnni az egyik bátyámat, Davidet… Davidet? Azt hittem elutazott. Ó, basszus, ma jött haza tényleg! Hogy felejthettem el? Így nagyon hamar kiderülhetett az eltűnésem. Elsápadok, és körül nézek a környezetemben. Itt van a pad. Ha mögé bújok, hamar észrevesz. A fa sem jó, nem takar el… Hirtelen ötlettől vezérelve bevágódom egy bokorba és eltűnök benne. Ennyit arról, hogy nem fogok hülyének tűnni.

- Kérlek, kérlek, kérlek, nem láttál semmit, oké? – Kérdezem suttogva a fiútól, de aztán gyorsan elhallgatok, mert David közelebb ér.
- Lola! Hol vagy? – Látom, ahogy körbe-körbe néz, megakad a szeme a vizes srácon, amitől nem bír elfojtani egy mosolyt, de aztán már megy is tovább. Hála a jó égnek. Amint eltűnik a láthatárról, kimászok a bokorból, és kissé vörösen elkezdem kiszedegetni a hajamból, meg a ruhámból az ott maradt gallyacskákat és leveleket.
- Legalább már nem csak te tűnsz bolondnak. – Csúszik ki a számon akaratlanul.

Igazából nem tudok mit tenni, minden cuccom teljesen vizes lett, bár bennem van, hátha Christien gépét hoztam el véletlenül és akkor kicsit a káröröm édesen itathat át, de sajnos nem, ez az én laptop-om, össze se keverhetném az övével, meg miért is lenne nálam?! Mindegy, csak remélhetem, hogy valahogy kiszáríthatom, mert nem terveztem, hogy újat vegyek bármelyik cuccomból is, és ez a gép nem olyan régi volt, csak féléves…a telefonom meg…kész, hagyjuk! Legyintek szinte magam elé, mikor meghallok egy hangot magam mellől, azt hittem egyedül vagyok, na nem az egész parkban, de legalább a padon, vagy legalábbis nincsenek nagyon körülöttem.
- Tessék?! – fordulok felé, mikor is megpillantok egy barna hajú lányt, aki valószínűleg épp avval küzd, hogy ne röhögjön képen, én is csak udvariasságból nem tenném, mert biztosan merő vicc lehetek, csoda, hogy nem lóg a fejemről valami tavi növényzet, vagy ilyesmi, így is elég már csak az is, hogy csak úgy csavarni lehet belőlem a hűs vizet, és olyan tipikusan ázott szagom van, és… kapok a fejemre, valami zöld moszat féle, már csak az hiányzik, hogy leugorjon a fejemről egy béka.
- Jah, megvagyok, köszönöm…- mondom egy mosoly kíséretében majd kicsit csavarok a ruhámból egy kis vizet, lekapom a pulóveremet és, mint valami hajléktalan, aki ezen a padon éli az életét, terítem ki, hogy legalább az száradjon meg, amennyire tud… bezzeg Christien tuti, hogy már nagy vetkőzésbe kezdene itt, hogy feszíthessen, én inkább maradok a pólómba, ami vizesen tapad rám.
- Szerintem semmiben nem tudsz. – mosolygok rá megint, mert alapvető kedvességgel kérdez meg ilyet az ember, de most tényleg, mit segíthetne, talán ha lenne nála egy hajszárító, vagy száraz ruházat, de így is csak remélem, hogy nem vagyok bunkó, mert nem szeretnék az lenni, kedves volt, hogy legalább most megkérdezte, nem úgy, mint azok, akik csak árgus szemekkel bámulnak rám. Mi nézni való van bennem, kiabálnék oda rájuk, csak nem vagyok ilyen merész, meg értelme sincs, pedig szívesen kelnék fel és tombolnék, mint valami félnótás.
De talán akkor nem tűnnék ki, ahogy a mellettem ülő lányra nézek, aki egyszer csak beveti magát a bokorba, amit nem tudok hova tenni, de engem most kevertek össze a testvéremmel, majd kötöttem ki a tóba, ezek után szinte természetesen hat a dolog, és erősen bólogatok, hogy nem fogom elárulni, megnyugodhat, és így legalább az egész padot szárítónak használható lesz.
Csak remélem még egyet nem kapok az épp jövő sráctól, aki egy lányt keres, és nem kell nagy logika ahhoz, hogy rájöjjek a mellettem levő hölgyemény lehetett az, így gyorsan tettetem, hogy valamit keresek a pad támlájánál, hogy háttal legyek a fazonnak, még egy alapos verést már nem akarok, bár csak lökdösés volt, de akkor is, kell a fenének, hogy ok nélkül bármilyen mód hozzá érjenek valakihez. Végül úgy konstatálom, hogy tovább megy, és akkor nagy nehezen, vagyis óvatosan visszanézek a vállam fölött, hogy tényleg, de akkor a lány is előbújik a bokorból.
- Hát, azért örülök, hogy nem lettem megint kispécizve… - jegyzem meg óvatosan, utalva arra, hogy remélem, hogy ez nem a pasija volt, olyan értelemben, hogy megint nekem ugrik, csak, mert leültem a barátnője mellé, mint a Ponyvaregényben is egy lábmasszázs miatt megöltek egy fazont, ezek után engem is simán kinyírhatnak csak, mert leültem egy lány mellé véletlenül.
- Bocsánat, csak az előbbi is olyan volt, hogy szerintem összekevert az a fazon a testvéremmel, akin nem lepődnék meg, hogy meghúzta a barátnőjét… - teszem hozzá, miközben lekapom a cipőmet és abból is kiöntök egy adag vizet, miközben megrázom a fejem, mint egy kutya.

Az már tisztán látszik, hogy nagyon szerencsétlenül járt. Nem elég, hogy ő vizes lett, hanem az összes cucca is, tehát azok teljesen használhatatlanok. Sajnálattal követem a tekintetemmel a szegény laptop és mobil sorsát. Nekem számomra ezek szent dolgok, mármint otthon, mert hogy otthon hagytam mindent. A laptopom például elengedhetetlen, főleg mivel szinte mindent azon csinálok a házi dolgozatoktól kezdve, mindent… a mobilom meg hát… szintén ugyanolyan fontos eszköz. Szóval meg tudom érteni az elkeseredést.

Látom rajta, hogy kissé meglepődött, amikor megszólaltam. Hát tudom, hogy nem vagyok éppen egy feltűnő jelenség, mivel teljesen átlagosan nézek ki, még az öltözködésemmel sem tűnök ki a tömegből. Talán egyedi ismertető jegyem maximum a néha kócos hajam lenne, ami most is kicsit az, de csak a kevés széltől. Ahogy a szélre gondolok, rögtön elfog az aggodalom az idegen fiú iránt, remélem nem fog megfázni. Az arcomra ki is ül a félelmem, egyszerűen képtelenség nem leolvasni rólam bármit, amit gondolok.

- Igazad van, tényleg nem igazán tudok neked segíteni… - Mondom kicsit most zavartan, mert ez a mosoly… Lola, nyughass! Nem tehet arról, hogy helyes, nem egyáltalán nem tehet róla. Ráadásul ne felejtsd el, hogy te házi őrizetben vagy otthon és esély sincs semmire, de már miért kell megint olyan vörösnek lenned, mint valami rák? A szoknyámnak az alját kezdem birizgálni, és a földre szegezem a tekintetemet, de csak addig, amíg össze nem szedem magam egy kicsit. Furcsa most itt lenni egyedül, egy fiúval, aki nagyon jóképű és senki nem les rám árgus szemekkel. Na nem mintha én érdekelném. Á, esélytelen. Még szerencse hogy felnézek a nagy gondolatok közepette, mert így észre veszem Davidet, amint nagyban engem keresgél… Biztos nem örül ennek, és ha valaha hazakecmergek meg fogom kapni a magamét, tőle is, meg mindenkitől… Jaj, de várom már. Ekkor következik a bokros jelenetem, amire egyáltalán nem vagyok büszke.

- Ha szerencséd van, akkor nem jelenik meg a többi három is… De résen leszek és maximum, akkor megint elbújok. Nem akarok bajt hozni rád, elég volt neked bőven az előbbi is. – Félénken rámosolygok, majd a tekintetem a száradó dolgokra kalandozik.
- Tudom, hogy ez nem fog bíztatónak hangzani, de kétlem, hogy egy fél óra elég lesz ahhoz, hogy megszáradj. Remélem, nem fogsz megfázni. – Már megint csak kicsúsznak a szavak a számból észre, sem veszem, hogy kimondom a gondolataimat. Ha tudnám, hogy most mit mondtam megint csak paradicsom vörösben, pompáznék.

- Miért hitte azt az az ürge, aki belökött a tóba, hogy a testvéred vagy? – Gratulálok, megint alakítottam.
- Ez értelmes kérdés volt, bocsánat. Tehát van egy ikertestvéred. – Mert persze csak eszembe jutott, hogy mi lehet ennek az egész tévedésből, rátámadni valakire dolog mögött. De ez a helyzet egyre rosszabb is rosszabb lesz. Hogy tudok ilyen szinten bénázni?
- Az… érdekes lehet… – Mondom már-már dadogva. Lehetne ezt még ennél jobban is elszúrni?

- Na jó… azt hiszem én most… öhm… – Sarkon fordulok, és úgy döntök menekülésszerűen, elhúzok innen, csak hogy ez sem jön össze, mint ahogy a filmekben szokás. Mert, amint megfordulok a családom régi és nem szívesen látott barátaival, találom szemközt magamat. Na ezt úgy kell elképzelni, hogy egy középkorú házaspár mered rám hatalmas szemekkel, mint akik kísértetet látnának.
- Kis Lola, hát te hol mászkáltál? A szüleid és a bátyáid már minket is megkérdeztek, hogy hova tűntél, várj, csak máris hívom anyukádat, hogy… – Kezd bele a férfi, mire újra csak pördülök egyet és máris ott termek a fiú mellett.

- Tudom, hogy ezután még inkább őrültnek fogsz nézni, de futás! – Suttogom és amint a párocska, nem figyel, megragadom a karját, és sietve elkezdem húzni valahova… fogalmam sincs, hova, csak el innen. Még csak az kéne, hogy szegényt oktalanul letámadja mind a négy bátyám, hogy mégis hogy merészelt a közelembe jönni egyáltalán, teljesen alaptalanul… Amint kellő távolságba értünk megint csak elpirulva elengedem.
- Ne haragudj, de ha… ha ott maradtál volna, négy felbőszült báty támadt volna rád, ami nem lett volna kellemes… – Egyik lábamról a másikra állok.
- Egyébként Lola vagyok, bár már ezt a neved sajnos többször is hallhattad… Téged, hogy hívnak, és hogyan tudnám ezt az egészet valamivel jóvátenni? – Kérdezem végül, mert semmi más nem jut az eszembe…Gondolom már így is megbánta azt, hogy véletlenül mellém keveredett azon a bizonyos padon.